Már elfeledett tény, hogy Kádár János 1968-ban nagy lehetőséget mulasztott el, ugyanis a megromlott csehszlovák-szovjet viszony és a magyar katonák csehszlovákiai jelenléte kiváló alkalmat biztosított a revízióra, de legalábbis az autonómia kiharcolására a felvidéki magyarok számára.
1968-ban a felvidéki kocsmákban és boltokban irredenta dalok csendültek fel, a magyarok várták a csehszlovák megszállás alóli felszabadulást. Több helyütt revízionista feliratok fogadták a magyar katonákat, az egyik ilyen például a "Hitler 1938, Brezsnyev 1968." - hatalmas nagy betűkkel írt felirat volt, mely a 30 évvel korábbi 1. bécsi döntésre utalva várta a magyarlakta részek hazatérését.
Még csak 23 év telt el azóta, hogy visszaállításra kerültek a trianoni határok, 1945-ig (hivatalosan az 1947-es párizsi békediktátumig) még az I. és II. bécsi döntéseknek köszönhetően a felvidék egy része, Kárpátalja, Észak-Erdély, és a Délvidék magyarok lakta részei hazatérhettek az anyaországhoz, az emberek lelkében még ott él a hazatérés mámoros öröme, és az összetartozás érzése.
Csehszlovákiát 1948 után keményvonalas, Sztálini mintára kiépített kommunista rendszer jellemezte, ám az 1960-as években az enyhülés korszaka következett, forradalmi szelek fújtak. Antonín Novotny pártfőtitkár volt az új időszak elindítója, azonban ő 1964-ben bele is bukott azokba a támadásokba, melyek a szlovák párttagok és az oktatási szféra irányából érték. Novotny helyére, a kongresszus 1968 januárjában – titkos szavazással – Alexander Dubceket választotta meg, aki „új módszerrel”, a közvélemény követelései nyomán kívánta megreformálni a szocialista államot. Ez a szándék vezetett aztán a „prágai tavasz” programjához, mely egy demokratikusabb, szabadabb Csehszlovákiát ígért.
1967. szeptember 7-én a Magyar Népköztársaság, az általa és a Szovjetunió 1948. február 18-án aláírt (majd 1955. május 14-én Varsóban is megerősített) „a magyar és a szovjet nép testvéri kapcsolatait megerősítő és történelmi jelentőségű” Barátsági, Együttműködési és Kölcsönös Segélynyújtási Szerződést az 1967. évi VI. törvény keretében az ország törvényei közé iktatta. A törvényben a Magyar Népköztársaság vállalta, hogy szakadatlanul erősíteni fogja „a szocialista közösség valamennyi országának egységét és összeforrottságát”, valamint, hogy amennyiben a szerződő felek egyikét más állam vagy államcsoport megtámadja, akkor köteles azonnal számára minden segítséget megadni (beleértve a katonai segítséget is), és minden rendelkezésre álló eszközzel támogatást nyújtani.
A szlovák Dubcek által „emberarcú szocializmusnak” titulált rendszer lazított az egypártrendszer szigorán, szabad választásokat ígért, és a kommunista párton kívüli erőket is megpróbálta bevonni a közéletbe. 1968 során eltűnt a cenzúra szellemi nyomása, miközben a gazdaságban nyugati mintájú reformokat vezettek be, és bátortalan kísérletet tettek a piacgazdaság elveinek alkalmazására. Bár a népszerűtlen Novotny után Dubcek reformjai komoly támogatást hoztak a kommunista pártnak, Brezsnyev szovjet pártfőtitkár, és a szomszédos Lengyelország és az NDK vezetői mégis attól tartottak, hogy a „prágai tavasz” az 1956-os magyarországi eseményekhez hasonló következménnyel jár majd. A csehszlovákiai fejlemények azért is aggasztóak voltak, mert 1968 nyarára a tömegek szemmel látható módon gyorsítani akarták a demokratikus átalakulást, miközben egyre hangosabbak lettek a szovjetellenes hangok.
Miután Dubcek népszerűsége tetőpontján volt, ellenállt Brezsnyev és a Varsói Szerződés országai által küldött felszólításoknak – sőt, meg sem jelent a szervezet értekezletén –, a szovjet vezető ezért attól tartott, hogy Csehszlovákia kilép a katonai szövetségből. Jóllehet, Prágának nem állt szándékában a szakítás, hosszas egyeztetések után a Szovjetunió, Bulgária, Lengyelország, az NDK és – Kádár János jóváhagyásával – Magyarország csapatai augusztus 20-án éjjel több oldalról átlépték a csehszlovák határt. Az invázió 200 000 emberrel indult meg, de 21-én és a későbbi napokban becslések szerint további 300 000 katona érkezett a „rebellis” államba, hogy véget vessen Dubcek kormányzásának. Miután a csehszlovák haderő nem tanúsított ellenállást, a Vörös Hadsereg és segédcsapatai az invázió második napjára az egész országot irányításuk alá vonták. A bevonulóknak egyedül a civilekkel gyűlt meg a bajuk, akik igyekeztek megzavarni a megszállókat, szabotálták a hadmozdulatokat, Prágában pedig vonakodtak átadni a középületeket; becslések szerint a prágai tavasz leverése körülbelül 100 áldozatot követelt, a meggyilkoltak mindegyike ellenálló polgári személy volt.
1968. augusztus 20-án indítottak inváziót a Varsói Szerződés tagállamai – köztük Magyarország is – Csehszlovákia ellen, miután az Alexander Dubcek pártfőtitkár által meghirdetett reformok nyomán úgy tűnt, a közép-európai állam megpróbál kiszakadni a szocialista blokkból.
Az SZKP vezetése a csehszlovák párt 1968. januári plénuma, Dubček megválasztása után, 1968. március 20-án utasítást adott a szovjet hadsereg vezérkarának, hogy kezdje meg Csehszlovákia esetleges katonai megszállása terveinek kidolgozását.
Az akkoriban Magyarországon állomásozó szovjet Déli Hadseregcsoport parancsnoka, K. I. Provalov vezérezredes április 8-án kapta meg Andrej Antonovics Grecsko marsall, szovjet honvédelmi miniszter utasítását a hadseregcsoport feladataira Csehszlovákia megszállása kapcsán.
1968. május 8-án a szocialista országok vezetőinek moszkvai csúcstalálkozóján Brezsnyev felvetette a csehszlovákiai válság katonai megoldásának lehetőségét.
1968. július 25-én a magyar vezérkar megkezdte a hadművelet részletes terveinek elkészítését. A művelet a Zala gyakorlat fedőnevet kapta. A feladatot az akkoriban legjobban felszerelt magyar hadosztály, a zalaegerszegi 8. számú gépkocsizó lövészhadosztály kapta, amit július 26-án 22.00 órakor, fokozott harckészültségbe helyeztek, öt órával később pedig elrendelték a mozgósítást és a hadi létszámra történő feltöltést is. A mozgósítást jóval az előírásos normaidőn belül, 27-én kora délutánra végrehajtották. Több mint háromezer tartalékos katonát és tisztet, több száz gépjárművet, munkagépet vonultattak be.
A határ közelében elhelyezkedett magyar csapatok a három hét várakozást a tartalékosok felkészítésére, gyakorlatokra, a bevonultatott civil járművek technikai felkészítésére használták fel. A legfelső vezetés kivételével a résztvevők úgy gondolták, hogy csak hadgyakorlatról van szó, bár köztudottak voltak a Csehszlovákiával kapcsolatos feszültségek is.
A végső döntés 1968. augusztus 18-án született meg Moszkvában. Augusztus 20-án este a magyar egységek elhagyták körleteiket és megkezdték a felzárkózást a határra, éjfélkor pedig átlépték azt. A csehszlovák vezetés már korábban parancsot adott ki arra, hogy intervenció esetén csapataik ne tanúsítsanak ellenállást, ezért harcra nem került sor.
A katonai előkészületek is jóval hamarabb, már egy hónappal a végső döntés előtt megindultak. A tervezők főleg a szovjet csapatokra építették a hadműveletet, a szövetséges erők használata nem katonai, hanem politikai döntés volt. A magyar hadsereg számára egy másodlagos fontosságú feladatot jelöltek ki, a Vág-Duna-Ipoly által határolt terület megszállását. Magyarország 12 500 katonát, 155 harckocsit, 200 löveget, 2 000 egyéb járművet adott az akcióhoz. A magyar alakulatok végrehajtották feladatukat. A magyar csapatok aznap 14 óráig végrehajtották harcfeladatukat, birtokba vették a kijelölt településeket és tíz helyőrséget hoztak létre: Nyitra, Nagytapolcsány, Szered, Érsekújvár, Léva, Vágújhely, Pöstyén, Galgóc, Nagykürtös és Verebély helységekben. Augusztus 25-én a Déli Hadseregcsoport parancsnoka kiterjesztette a magyar hadosztály megszállási körzetét egészen a Kis-Kárpátok lábáig. Ennek megfelelően új helyőrséget állítottak fel a magyarok Nagyszombatban (Nagykürtös helyett).
A megnövekedett feladatok ellátására a megszálló erőket megerősítették egy karhatalmi zászlóaljjal, és mozgósították az egri 6. gépkocsizó lövészezredet is, ami 27-én érkezett Érsekújvár térségébe. A hadosztály erőinek elhelyezkedése ezután már változatlan maradt október végi hazatérésükig.
A beavatkozás amiatt is sokkolta a lakosságot, mert Csehszlovákiában 1945 nyara óta nem állomásoztak szovjet csapatok. A honvédség bevetése (bár az többnyire a magyarok (is) lakta területeken zajlott) további visszásságokkal is járt. Az egyik ilyen volt a területvisszacsatolás kérdése, amelyet több cseh és szlovák vezető és író is felvetett; bár a részvétel alól nem tudott kibújni, Magyarország vezetőinek ekkor nem voltak revíziós szándékai, pláne, hogy attól tartottak, hogy ezt a szovjetek sem hagynák szó nélkül.
A magyar kocsmákban irredenta dalok szóltak, a határ túloldalán "ismét" a magyarok elnyomása ellen hirdettek harcot - amikor a magyar hadsereg 1968-ban bevonult Csehszlovákiába.
A magyar belügyminisztériumi jelentésekben is megjelenik a Trianon és a revízió direkt említése – derül ki Kiss András a ’68-as csehszlovák események eddig nem, vagy csak kevésbé ismert dokumentumait közlő munkájából.
Balogh Zsolt 1968-ról szóló dokumentumfilmjében egy visszaemlékező elmondja, hogy "Eligazítottak, ha átmegyünk a határon és egy épületből lövés ér minket, vagy lövik az autót, azt mindenki tudta, hogy először a gépkocsit lövik ki, meg volt adva, hogy a középső sor lövi a felső emeletet, nehogy a középső sor akarja lőni a földszintet, mert egymást lelövik. Nyilván, ahogy körben ültek, meg lett mondva, hogy a géppuskás elfoglal egy olyan állást, hogy ahol teljesen be tudja pásztázni az egész épületet.
Lassan érünk, láttam, föl van festve valami és közel érkeztünk, sőt el is hagytam, amikor a főnök azt mondta, állj csak meg. Menjünk már vissza, mi van oda felírva. Hitler 1938, Brezsnyev 1968. Hatalmas nagy betűkkel, egy öt méter széles út, frankóra fel volt festve ez a kis idézet, meg minden ház falán Dubcek Sloboda, Dubcek Sloboda minden ház falán. Abban már úgy leesett, hogy itt a Dubceket imádják.
Hogy is volt? Köszöntjük, nem a háborúból hazatérő, az nem volt, nem is felszabadító, valami érdekes plakát volt, … magyar katonákat, a drága magyar katonákat. A komáromi hídon."
„A szovjet-csehszlovák tárgyalások helyével kapcsolatosan felmerült: »Különös«, hogy a szovjet és a csehszlovák politikusok a nemzeti függetlenségről vitatkoznak és mindezt »magyar» területen teszik. Az a hely, ahol a tárgyalás van, a »történelmi Magyarország«, amely »nem illeti meg a csehszlovákokat”. »Bizarr« helyzetet idéz elő, hogy »a csehszlovákok védekeznek a szovjet imperializmus ellen olyan területen, ahol maguk is hódítók«. […] Felmerültek itt is – más véleményekben is – nacionalista megnyilvánulások. Vannak, akik abban reménykednek, hogy Csehszlovákia „büntetése” az lesz, hogy vissza kell adniok a magyarlakta területeket” – olvasható a magyar belügyminisztérium szigorúan titkos jelentésében, amelyben a közhangulatról tájékoztatják az illetékeseket. A magyar belügyi és katonai szervek kiemelt figyelmet fordítottak nemcsak a felvidéki magyarok és szlovákok, hanem a Magyar Néphadsereg személyi állománya körében tett megnyilatkozásokra is.
„Egy kormárnói lakos elmondta, hogy Szlovákia területén a magyarlakta városokban és községekben a szlovák nemzetiségű lakosok a szovjetellenesség mellett éles magyarellenes hangot ütnek meg. […] Elmondták, hogy a szlovákok részéről a magyarsággal szemben erős soviniszta agitáció kezdődött. »Magyarokkal, zsidókkal és cigányokkal nem akarunk együtt élni, takarodjanak ezek Szlovákiából» szövegű falragaszok jelentek meg.”
Meg kell említeni, hogy mielőtt ezek a hangulatjelentések készültek, a Varsói Szerződés csapatai demonstratív hadgyakorlatot tartottak Csehszlovákia területén, az országba összesen 24 ezer katona érkezett, köztük 800 magyar honvéd. De Magyarországon is “különös dolgok” történtek, például: „Jelentették, hogy a csörnyeföldei italboltban néhány személy, italozás közben irredenta nótákat énekelt”. A katonai inváziót Csehszlovákiában egyre erősödő magyarellenesség követte.
„A csehszlovák csendőrök és vámosok között azonban továbbra is sokan vannak, akik szovjet- és magyarellenes magatartást tanúsítanak. […] Határőreink a sátorosi csehszlovák őrssel nem tudtak kapcsolatot teremteni, mert azok valamennyien le voltak részegedve és a büfében lázítottak a Varsói Szerződés országai ellen.”
A hazatérő turisták is provokációkról számoltak be: „Egyre több információ érkezik arról, hogy a szovjetellenesség mellett fokozódik a magyarellenes hangulat is. […] A hazatérő magyar állampolgároktól szerzett információ szerint a magyar turistákat és látogatókat egyre jobban inzultálják és szidalmazzák. Egyes helyeken elszedik csomagjaikat, értéktárgyaikat, erőszakkal kényszerítik őket arra, hogy járműikkel más útvonalra térjenek le, esetenként kővel dobálják őket. Kassán a hangos híradón szólítottak fel minden magyart, hogy menjenek haza. Többen elmondják, hogy az inzultálók és provokálók főleg 13-15 éves fiatalokból álló csoportok. Ezek egyes magyar turistákat felakasztással fenyegettek meg.”
Fájlalták a beavatkozást a felvidéki magyarok is: „Érsekújváron és Nyitrán huligán elemek magyar harckocsikra nyilaskeresztet rajzoltak és azt kiabálták, hogy ezer évig harcoltak a magyar elnyomás ellen és ezt most már végleg meg akarják szüntetni. Hozzáfűzték: »ezt mondjátok meg Kádár Jánosnak!« […] A magyar ajkú csehszlovák állampolgárok közül többen kijelentették, hogy fáj nekik a magyar csapatok részvétele ebben az akcióban, s ezért Kádár elvtársat tették felelőssé.”
Csehszlovákiában a magyarokat egyértelműen megszállóknak tartották, amiket falfirkákon, falragaszokon is kifejeztek: „Ne menjetek át a történelembe ártatlan emberek lemészárlásával. Magyarok! Tetszik-e nektek, hogy az oroszok nálatok odahaza vannak? Nekünk nem.”, vagy a „Magyarok, menjetek haza! Hív a haza!”.
Harminc év telt el az első bécsi döntés óta, s a teljesen más ideológiai alapon álló Magyar Néphadsereg nem a területi visszacsatolás, hanem az „elvtársi segítségnyújtás” címén vonult be a felvidéki területekre, ahol nyoma sem volt „ellenforradalomnak”. A lakosság „csupán” a polgári engedetlenség eszközeit alkalmazta, amelyet a zalaegerszegiek sem tudtak felszámolni, de igyekeztek békés és higgadt magatartást tanúsítani.
A Varsói Szerződés katonái egy hónapig, 1968. szeptember 20-ig állomásoztak Csehszlovákiában. Az „emberarcú szocializmus” rövid időszaka véget ért, a reformokat eltörölték, így a Szovjetunió kevesebb vérrel tudta érvényesíteni akaratát, mint 12 évvel korábban, Magyarországon. A siker 1969 áprilisában, Dubcek lemondatása után lett teljes, amikor Gustav Husak lett a pártfőtitkár, és a „normalizáció” jelszavával megkezdődött egy újabb keményvonalas rendszer kiépítése.
A nyugati világ az 1968-as bevonulást követően hasonlóan viselkedett, mint a magyar szabadságharc vérbe fojtása idején: a NATO nem vállalta a katonai kockázatot, de az ENSZ Biztonsági Tanácsa napirendre tűzte az ügyet, miközben tüntetések kezdődtek Helsinkiben, Lisszabonban, és számos nagyvárosban. Bár az Egyesült Államok és a Szovjetunió viszonya sokat romlott a prágai tavasz leverése után, a szuperhatalmak idővel napirendre tértek az ügy felett; Csehszlovákiának ezután egészen 1989-ig kellett várnia, míg a bársonyos forradalom során lerázhatta magáról a kommunista diktatúra nyűgjét.
1968-ban a prágai őrségváltást mind a csehszlovákok, mind a felvidéki magyarság is megsínylette. A szovjet bevonulás évtizedekig tartó feszültséget generált nemcsak a politikában, de a lakosság körében is. Miután a korrekt nemzetiségi politikára törekvő Dubček rövid regnálása idején fellélegezhettek a cseh nacionalista Novotný 15 éven át tartó represszív uralma alól, ismét egy magyargyűlölő került Csehszlovákia élére: az a Gustáv Husák, aki 1945-ben a Szlovák Nemzeti Tanács belügyi megbízottjaként főszerepet játszott a magyarok és németek kollektív bűnösségét deklaráló, a felvidéki magyarság jogfosztását és kitelepítését lehetővé tevő kassai kormányprogram megvalósításában.
Egy fiatal magyar katonaorvos visszaemlékezései mutatják be legjobban a felvidéki magyarok akkori helyzetét:
„Ezek a szegény ottani magyarok... fogalmuk sem volt, mit akarunk, csak azt látták, hogy a város tele lett magyar tankokkal, magyar katonai járőrök cirkáltak, mint náluk 56-ban, kb. ugyanúgy és ezek azt hitték, azért mentünk, hogy felszabadítsuk... a Felvidéket. Ismét magyar terület lesz. Ahogy mentünk, számtalanul ugrottak a nyakunkba, hála istennek itt vagytok. Vére, jaj de jó, mi magyarok vagyunk, magyarokhoz akarunk tartozni. és és mi tudtuk, hogy nem ezért megyünk, ez nagyon kínos volt nekünk. A kínosabb volt akkor, amikor egyik oldalról jöttek az ottani magyarjaink nagy zászlókkal, piros, fehér zöld, magyarok vagyunk és a másik oldalról jöttek a csehek a cseh zászlókkal, hogy mi csehek vagyunk és csehek akarunk maradni. És a kettő között ott álltak a magyar katonák és senki nem tudott mit csinálni, a két oldalt a tüntető tömeg."
Október 16-án Prágában aláírták azt az egyezményt, amely értelmében Csehszlovákiában is megjelentek az “ideiglenesen ott állomásozó” szovjet csapatok. Az intervenció egyetlen pozitív hozadéka az volt, hogy bebizonyosodott, a magyar haderő képes gyorsan (igaz, csak kis kötelékekkel és rövid távolságokon) reagálni és működni. Sokkal jelentősebbek voltak a negatív hatások, amelyek időnként még ma is éreztetik magukat mind Magyarország és a csehszlovák utódállamok, mind pedig a felvidéki és anyaországi magyarok kapcsolatában. Kádár János és a magyar vezetés szerepe a legelfogultabb vélemények szerint is kérdéses volt, amit jól mutat, hogy a beavatkozásban részt vett katonák is alig kaptak kitüntetést, a magyar részvételt pedig igyekeztek a lehető legjobban a szőnyeg alá söpörni.
1968-ban a magyarok nagy történelmi lehetőséget mulasztottak el, mivel ekkor a szovjetek példát kívántak statuálni a csehszlovákokkal, így Kádár Jánosnak lehetősége lett volna tárgyalni velük egy esetleges I. bécsi döntéshez hasonló területi revízióról, illetve - bátortalanabb próbálkozásként - kísérletet tehetett volna (a szovjet nyomásra Romániában létrehozott Maros Magyar Autonóm Tartomány mintájára) egy dél-szlovákiai magyar autonómia kialakítására is. Kádár János azonban jó kommunistához híven cserbenhagyta a magyarságot.
Budapest, 2020.11.24., MI, magyarok
