1989 és 1990 után Magyarországnak körülbelül egy féltucat lehetősége nyílott a trianoni határok korrigálására. 1989 után a Kárpát-medencében felbomlott a trianoni diktátumot megerősítő 1947-es párizsi békeszerződés által létrehozott helyzet.
A rendszerváltás teljesen új helyzetet teremtett Közép-Európában: új államok jöttek létre (Magyarország szomszédainak száma ötről hétre nőt). A trianoni utódállamokból — békés vagy fegyveres úton — három (Csehszlovákia, Jugoszlávia és a Szovjetunió) darabjaira hullott, ami pedig olyan helyzetet teremtett Magyarország számára, hogy lehetősége lett volna az ország határainak újrarajzolására, és a trianoni sebek (legalább részleges) begyógyítására.
Erdély - 1989 és 1990 között, elsőként Erdély került nagyon közel a hazatéréshez
Ceauşescu-rendszer összeomlása, a romániai forradalom és a rendszerváltás is lehetőséget teremtett Erdély revíziójára
Az 1980-as évek végén még a románok sem érezték jól magukat Erdélyben a román fennhatóság alatt, ezt bizonyítja, hogy 1988. január 29-én a Romániából menekült románok Budapesten megalakítják a Romania Libera (Szabad Románia Csoport) szervezetet, melynek célja, hogy felhívja a nemzetközi közvélemény figyelmét a Romániában lévő katasztrofális helyzetre és arra, hogy Románia nem tartja tiszteletben a Helsinki Egyezményben vállalt kötelezettségeit.
1989-ben nagyon kedvezően álltak a csillagok nekünk magyaroknak. Románia ugyanis kihúzta a gyufát Nyugat-Európában, az 1987-ben meghirdetett falurombolási program elég komoly nemzetközi visszhangot kapott. 1987 után tömegek menekültek Magyarországra és Németországba, aminek hatására nemcsak Budapesten, de szerte a világban voltak kisebb-nagyobb tüntetések.
Tiltakozott a bonni parlament, a római szenátus, a bécsi kormány, de számos európai kulturális szervezet is. 1988. június 27-én Budapesten emberek tízezrei vonultak fel a Hősök terén az erdélyi falurombolás ellen tiltakozva. Közben az amerikai kontinensen is zajlottak a megmozdulások. Ottawában 1988. június 20-án a Magyar Emberi Jogi Alapítvány kanadai szervezete közölt tiltakozó felhívást a romániai falurombolások miatt. Június 20-án Torontóban szerveztek tüntetést az erdélyi magyar falvak kitelepítése ellen.
1989 december 16-án - a romániai forradalom kirobbanásának másnapján - a Magyarországra látogató Helmuth Kohl bírálta Romániát nemzetiségi politikája miatt, illetve arról is beszélt, milyen igazságtalanság érte Magyarországot a trianoni diktátum nyomán. Külön érdekesség, hogy pár hónappal korábban a magyar miniszterelnök látogatott Németországba, és bejelentette a vasfüggöny lebontását, amivel közvetetten megnyitotta az utat a német újraegyesítéshez. Elképzelhető, hogy a háttéralku része volt, hogy cserébe Németország is támogatja Magyarország területi követeléseit, és Erdély visszaszerzését.
Egy hónappal a német kancellár látogatása és kijelentései után, 1990. január 18–19-én a Magyarországon tartózkodó francia elnök, François Mitterrand - aki már korábban, 1982-ben is mocskos ügynek nevezte Trianont, és kijelentette, hogy a trianoni szerződés tévedés volt - egy villásreggeli során találkozott Antall Józseffel és több ellenzéki politikussal, ahol szóba került a határon túli magyar kisebbség helyzete is. A megbeszélést követő sajtótájékoztatón Mitterrand „Magyarország számára különösen fájdalmasnak” nevezte a békediktátumot és a nemzeti kisebbség kérdését, mivel az országot, tette hozzá, „mindkét világháború után megfosztották területének kétharmadától”. Szavai világszerte nagy feltűnést keltettek.
Az USA is felajánlotta Erdélyt Magyarországnak - Az 1980 utáni magyar vezetés a színfalak mögött folyamatosan tárgyalhatott Erdély hazatéréséről...
Ioan Talpeş, a román Külföldi Hírszerző Szolgálat (SIE) volt elnöke, majd később Ion Iliescu államfő tanácsadója Adevărul napilapnak adott interjújában elmondta, hogy 1979-ben Kádár János magyar kommunista vezető az Egyesült Államokba utazott, ahol nagy rokonszenvvel fogadták, ő pedig megértette, hogy Ceauşescu "szerencsétlenkedése" miatt Magyarországnak kivételes lehetősége adódott a Kelet-Nyugat közötti kapcsolatok kialakítása terén. Talpeş elmondása szerint már ekkor szóba került Erdély hazatérése.
A román titkosszolga hírszerzési jelentésekre alapozva elmondta, hogy Washingtonban 1986-ban kidolgoztak egy tervet, amelynek értelmében Erdély anyaországhoz való visszacsatolása révén szerették volna „levegőbe repíteni” a kommunista rendszert. Állítása szerint: az 1989-es romániai forradalom idején a terv nagyon közel állt a megvalósuláshoz.
1989 júliusában jegyezte meg a BBC-t Budapestről tudósító Sally Acroyd, hogy a magyar külügyminisztérium egyik szóvivője akkoriban azt nyilatkozta, hogy Magyarországnak meg kellene változtatni a honvédelmi politikáját, és tekintetbe kellene vennie a román fenyegetés veszélyét.
Az 1989-es romániai forradalommal kapcsolatban napvilágot láttak olyan értesülések, hogy a romániai forradalom kirobbantásában benne volt a CIA és Magyarország is, de ezek később nem kerültek megerősítésre. Azonban azt Németh Miklós is elismerte, hogy akkoriban nagyon aktív volt Magyarország, és készültségben volt a magyar honvédség is.
1989-ben több magyar politikus is sürgette az erdélyi beavatkozást, mert többen meglátták az aktuális revíziós lehetőséget
A magyar honvédelmi miniszter már 1989. augusztus 20-i beszédébe beleszőtte a nemzetiségi jogok tiszteletben tartásának szükségességét, és "mélységes aggodalommal" szólt arról, hogy "ennek felismerése még nem mindenhol történt meg, s a nemzetiségek jogainak durva megsértése emberek ezreit kényszerítette szülőföldjének, otthonának elhagyására". Erre akár az erdélyi katonai mozgósítás megalapozásaként is tekinthetünk.
A magyar országgyűlés már 1989. december 18-án előkészített egy nyilatkozatot, melyet A ".
1989 decemberében a magyar honvédség magasabb harckészültséget rendelt el és a Belügyminisztérium megerősítette a határőrség készültségét is. A magyar állambiztonsági jelentések arról szóltak, hogy figyelmeztetést is kaptunk Romániából, ha fegyveres magyar önkéntesek valóban tömegesen indulnak el Temesvárra, abból harc lehet.
Az MDF küldöttsége, Für Lajos, Szabad György és Bíró Zoltán elég éles hangnemben kifogásolták, hogy miközben Temesváron népirtás folyik, a magyar hadsereg nem tesz semmit. Für Lajos 2003-ban megjelent, A Varsói Szerződés végnapjai - magyar szemmel című könyvében úgy emlékszik vissza, hogy a román forradalom kirobbanásakor Bíró Zoltánnal beszélgettek a történésekről, „az események által esetleg fölkínálkozó vagy a nyomukban megnyílható lehetőségekről, Erdélyről, erdélyi magyarokról. Arról, hogy egy kedvező pillanatban hátha nyílna tér az ügy ügyes-okos rendezésére.
A MDF-es politikusok később több katonai vezetővel is egyeztettek, illetve felkeresték Kárpáti Ferenc honvédelmi minisztert is, hogy hazánk avatkozzon be az Erdélyben élő magyarok védelmében. Az MDF kezdeményezte, hogy a NATO-val és a Varsói Szerződéssel együttműködve antiterrorista alakulatokat vessünk be, továbbá felvetették, hogy önkéntes szabad csapatokat fegyverezzünk fel, akiknek dolga a civilek megvédése lett volna. Azonban a valódi cél a magyar katonai jelenlét lett volna Erdélyben, hátha megfelelő lehetőség adódna a revízióra.
Németh Miklós és Antall József inkább a kivárás mellett döntöttek - úgy tűnik, a vezetőinken múlott, hogy lemaradtunk erről a lehetőségről...
Raffay Ernő, volt honvédelmi államtitkár később így idézte fel a magyar miniszterelnök állásfoglalását: "Antall József nekem is, és másoknak is többször mondta, valamint kormányülésen is legalább egyszer elhangzott: várjuk meg, amíg Magyarország gazdaságilag megerősödik, és azt is, hogy a szomszédos országok meggyengülnek, akkor lehet majd valamit „csinálni”".
Für visszaemlékezéseiből tudhatjuk meg, hogy ő és Bíró hatszemközti találkozót kért Antalltól, aki, miután előadták mondanivalójukat, előbb csak a fejét ingatta, majd egyre mérgesebb lett, és azt közölte, hogy semmi szín alatt sem ért egyet akár ilyen, akár olyan beavatkozással, azt őrültségnek nevezte, majd megismételte, hogy bárhogy alakulnak is a belső viszonyok Romániában, semmi szín alatt sem lehet, még közvetetten sem, katonai síkon közbeavatkozni. Aztán annyit jegyzett meg, hogy felőle felkereshetik az ötlettel Kárpáti Ferencet, de vigyék Szabad Györgyöt is. Für a Kárpátival történt beszélgetés felidézésében sem említi meg, hogy mivel is mentek oda, csak a csalódottságát jelzi, hogy a honvédség nem tesz meg minden tőle telhetőt a forradalmárok és az erdélyi magyarok megsegítésért. Für azt mondta, hogy a határrevízióról soha nem szabad lemondani.
Németh Miklós így emlékezett később vissza: "Antall József már-már kétségbeesetten hívott, hogy „nem bír ezekkel”, menjek át elmagyarázni nekik a helyzetet, vagy küldjek valakit. Tanácsadómat, az erdélyi gyökerekkel bíró történészt, Jenei Györgyöt küldtem, aki végül lehűtötte a kedélyeket." Németh és Antall akkor lecsitították és elaltatták a revizionistákat...
Délvidék - Jugoszlávia szétesésekor Magyarország is benyújthatta volna területi követeléseit
50 évvel a Délvidék hazatérését követően ismét lehetőségünk nyílt a délvidéki határrevízióra. 1989 után rohamléptekkel indult meg Jugoszlávia szétesése. 1991-ben Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét, majd 1992-ben a két ország mellett Bosznia-Hercegovina függetlenségét is elismerték nemzetközileg, aminek hatására 1992. április 28-án megszűnt a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság. A délszláv területeket határvonalainak újrarajzolása pedig igen komoly revíziós lehetőséget teremtett nekünk magyaroknak is.
1990 tavaszán Szlovéniában és Horvátországban szabad választásokat rendeztek, a köztársaságok deklarálták szuverenitásukat, majd a Belgráddal folytatott sikertelen tárgyalások után, 1991. június 25-én kikiáltották függetlenségüket. Ennek következtében már 1991 augusztusában nyílt háború robbant ki Szerbia és Horvátország között, különösen véres összecsapások zajlottak Eszék, Károlyváros és Vukovár környékén.
Boross Jenő, pozsonyi főkonzul 1991. november 12-én azt írta, hogy Szlovákia "potenciális szövetségnek egy magyar részről történő veszélyeztetettség esetén Szerbiát tartják, úgy látják, hogy ha a jugoszláviai konfliktus folytatódna és kiszélesedne, akkor előfordulhat, hogy Budapest a Vajdaságra igényeit bejelentheti".
A horvátok már 1990-ben keresték a magyarok szövetségét, mely óriási lehetőséget teremtett volna nekünk is a területeink visszaszerzésére...
Horvát részről már 1990-ben felvetődött egy szövetség létrehozásának gondolata Magyarországgal. Az Antall-kormány honvédelmi államtitkára, Raffay Ernő biztosan állítja, hogy horvát szövetségben visszaszerezhettük volna Trianonkor elcsatolt, Jugoszláviának adott területeinket, azonban a horvátok által felkínált szövetség el nem fogadása miatt igen komolyan felvetődik az Antall-kormány felelőssége.
Horvátország a Belgráddal kötött 1992-es tűzszünet életbe lépése után gőzerővel dolgozott hadereje megerősítésén, amelyben három évvel később már 130 ezer jól felszerelt és kiképzett katona szolgált. Franjo Tudjman horvát államfő ekkor látta elérkezettnek az időt arra, hogy visszafoglalják a szerbek által birtokolt területeket. Első lépésként 1995 májusában három nap alatt Nyugat-Szlavóniát szerezték vissza.
A harcok csak 1991 végén csitultak el, azonban addigra a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) Horvátország területének egyharmadát elfoglalta. A szerbek által ellenőrzött területekre ENSZ-békefenntartók érkeztek. és 1990 folyamán autonóm kerületeket hoztak létre, majd 1991 júniusában – a horvát függetlenség kikiáltásával egy időben – Krajina és Szlavónia-Baranya-Nyugat-Szerém is függetlennek nyilvánította magát. 1991. december 19-én e területek egyesítésével létrejött a nemzetközileg el nem ismert Krajinai Szerb Köztársaság, Knin fővárossal.
Horvátország a Belgráddal kötött 1992-es tűzszünet életbe lépése után gőzerővel dolgozott hadereje megerősítésén, amelyben három évvel később már 130 ezer jól felszerelt és kiképzett katona szolgált. Franjo Tudjman horvát államfő ekkor látta elérkezettnek az időt arra, hogy visszafoglalják a szerbek által birtokolt területeket. Első lépésként 1995 májusában három nap alatt Nyugat-Szlavóniát szerezték vissza.
Az Oluja (Vihar) fedőnevű hadművelet 1995. augusztus 4-én kezdődött. A horvát hadsereg és rendőrség 138 ezer embere 700 tank és páncélozott jármű, 1800 tüzérségi fegyver, 47 repülőgép és helikopter bevetésével indított támadást a szerb Krajina ellen. A horvát hadsereg a Vihar fedőnevű hadművelet során négy nap alatt visszafoglalta a horvátországi szerbektől az ország területének mintegy negyedét. Ekkor mintegy 110 ezer horvát menekült várt arra, vagy már indult is el, hogy hazatérhessen a szerbektől visszafoglalt otthonába.
Az akcióban saját adataik szerint a horvátok 174, a szerbek 742 katonát vesztettek, a polgári áldozatok számát ezernél többre teszik. Különböző források szerint 90 és 250 ezer között volt az elmenekültek száma. A hadművelet után a Duna menti elfoglalt és elpusztított területeket, mint Vukovar Kelet-Szlavóniában és Nyugat-Szlavónia Száva menti városai, köztük Pakrac, is egyesítették Horvátországgal békés úton, az ENSZ felügyelete mellett, a folyamat 1998. január 15-ig tartott.
A magyar kormány is segítette a horvátokat, de Jugoszlávia felosztásában már nem vette ki a részét...
A magyar kormány Kalasnyikov-fegyverszállítmányokkal segítette a horvátokat, Raffay személyesen irányította 1990 végén azt a fegyverszállítást, amellyel a függetlenségükért harcoló horvátok szerbek elleni harcát segítette az Antall-kormány. A magyar Technika Külkereskedelmi Vállalat 1990 októberében megállapodott a horvát Astra Fegyverkereskedelmi Vállalattal, hogy a horvát rendőrség részére tízezer géppisztolyt szállít le, 1,8 millió amerikai dollár értékben, Magyarország jó minőségű fegyverekkel és sok millió lőszerrel látta el Horvátországot, így támogatva a horvát szabadságharcot Nagy-Szerbia ellen, feltehetőleg ezért cserébe Horvátország is támogatta volna Magyarország revíziós törekvéseit.
A szerb–magyar határra, hat pontra elektronikai felderítő alakulatokat tett ki a magyar honvéd vezérkar, illetve bizonyos alakulatok szintén szóba kerültek arra az estre, ha valami történne. "Annak idején beszéltem néhány vezető tábornokkal — akiknek neve maradjon egyelőre a legnagyobb titokban –, hogy mi lenne, ha Magyarország kezdeményezne egy ilyen beavatkozást. A katonai vezetők támogatták a felvetést." - mesélte el később Raffay Ernő.
A magyar miniszterelnök azonban ekkor sem mert lépni, inkább a kivárást hangoztatta. "Antall József nekem is, és másoknak is többször mondta, valamint kormányülésen is legalább egyszer elhangzott: várjuk meg, amíg Magyarország gazdaságilag megerősödik, és azt is, hogy — ez volt Antall álláspontja, de a helyzet akkor ezt is mutatta — a szomszédos országok meggyengülnek, akkor lehet majd valamit „csinálni”. Tudomásom szerint ennél nem ment tovább a miniszterelnök." - emlékezik vissza a volt államtitkár.
Az 1990-es évek elején Európában - különösen Németországban és a Vatikánban - is jelentős támogatottsága volt Jugoszlávia szétbomlásának - idézi föl Kőszeg Ferenc (SZDSZ) a külügyi bizottság volt tagja, majd hozzáteszi: "Tudjman németbarátsága közismert volt, Szlovénia és Horvátország függetlenségét először Németország ismerte el." Az a Németország, amely 1990-ben különösen hálás volt Magyarországnak a német újraegyesítés támogatásáért, és amely kancellárja, Helmuth Kohl 1989 december 16-án Romániát bírálta kisebbségi politikája miatt, másrészt arról is beszélt, milyen igazságtalanság érte Magyarországot a trianoni diktátum nyomán.
Mivel a horvátok már 1990-ben jelezték, hogy katonai szövetségre kívánnak lépni a magyarokkal, így 5 évünk lett volna nekünk is arra, hogy megerősítsük a hadseregünket, és horvát szövetségben kivegyük a részünket Jugoszlávia térképének újrarajzolásában, és visszaszerezzük a Délvidéket. Az egykori honvédelmi államtitkár Raffay megjegyzi, hogy Magyarországnak komoly lehetőségei lehettek volna a revizióra a horvát-szerb konfliktus során, ha nem a „túlzott óvatosság” politikáját választja... (Már megint a "magyar" vezetés...)
Horvátország 1995-ben 4 nap alatt elrendezte területi igényeit, a horvát hadsereggel kiegészülve Magyarország is visszaszerezhette volna a Bácskát és a Bánátot, illetve akár a Drávaszöget és a Szerémséget is. A délszláv háborúknak véget vető megállapodást a bosnyák, a horvát és a szerb államfő aláírta 1995. november 21-én az egyesült államokbeli Daytonban. Horvátország 1995-ben fel nem szabadított részeit az ENSZ ellenőrzése alatt integrálták újra Horvátországba, ez a folyamat 1998-ra fejeződött be. Magyarország pedig kimaradt Jugoszlávia felosztásából...
Kárpátalja - A Szovjetunió szétesését követően Ukrajna odaadta volna Kárpátalját
A gyerekcipőben járó ukrán állam elnöke, arra való hivatkozással, hogy Kárpátalja, történelme során ezredévig Magyarország része volt, és soha sem tartozott Ukrajnához, felajánlotta a Kijevből nézve „Kárpátokon túli" területet Magyarországnak - tudjuk meg a Magyarok Világszövetségétől.
Raffay Ernő, a volt honvédelmi államtitkár is megerősítette ezt: "Leonyid Kucsma ukrán elnök egy ismerősömmel informálisan azt közölte: ha kell Kárpátalja, hát vigyétek".
Antall József, Jeszenszky Géza és Martonyi János 1991-ben önkéntesen - az országgyűlés felhatalmazása és a magyarok megkérdezése nélkül, a kárpátaljai népszavazás eredményét szemenköpve - örökre lemondtak Kárpátaljáról
A Szovjetunió felbomlása után Ukrajna 1991. augusztus 24-én kikiáltotta függetlenségét, aminek következtében a szovjet tagköztársaság részét képző Kárpátalja is a független Ukrajna része lett, bár ez ellen 1991-ben még könnyen tudtunk volna tenni...
Az újonnan létrejött állam 1991. szeptember 14-ei határozata értelmében december 1-jére népszavazást írtak ki, melynek értelmében Kárpátalja lakossága egyszerre szavazhatott az autonómiáról és a Beregszászi járás Magyar Autonóm Körzetének kialakításáról. A népszavazáson a szavazópolgárok döntő többsége mindkét esetben igennel voksolt, Kárpátalja különleges státuszára 546 ezer fő, a választópolgárok 78%-a, a Magyar Autonóm Körzet megvalósítására a Beregszászi járás 81,4%-a mondott igent.
5 nappal (!!!) a népszavazást követően a magyar miniszterelnök és a magyar külügyminiszter Ukrajnába utazott aláírni az ukrán-magyar alapszerződést. Antalléknak több lehetősége is adódott volna: vagy visszakérhették volna Kárpátalját (amit feltehetőleg az ukrán fél örömmel vissza is adott volna), vagy a december 1-jei népszavazásnak érvényt szerezve kérhették volna a Beregszászi Magyar Autonóm Körzet és a Kárpátaljai Ruszin Autonóm Körzet kialakítását.
Ahelyett, hogy kihasználták volna a történelmi jelentőségű lehetőséget, feltételek nélkül aláírtak a magyar–ukrán államszerződést, amely többek között a kisebbségek jogainak kölcsönös biztosításáról szólt, és kimondta azt is, hogy a szerződő feleknek nincs egymással szemben területi követelésük (ami eleve érthetetlen, hiszen Ukrajnának hogyan is lehetne!?).
Antallék csak két évvel később merték itthon bevallani az alapszerződést, amiből hatalmas botrány kerekedett...
Antall József miniszterelnök és Leonyid Kravcsuk ukrán elnök 1993 április 30-ai ungvári találkozóján kitűzték a magyar-ukrán alapszerződés magyar parlament általi ratifikálását. Szándékosan mintegy 1,5-2 évet késleltetve, mert 1991 végén még bizonytalan lett volna a kimenetele. Az Országgyűlés közel felét kitevő liberálisokkal és szocialistákkal szemben a konzervatív, keresztény, nemzeti oldal (Magyar Demokrata Fórum, Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt, Kereszténydemokrata Néppárt) képviselői biztosan a parlamenti jóváhagyás ellen léptek volna fel.
Az Országgyűlés csak 1993 tavaszán tűzte napirendre a magyar-ukrán alapszerződés ratifikálását, vagyis a területi követelések lemondásáról is szóló szerződés megerősítését, ami óriási politikai vihart kavart Magyarországon 1993. május elején. „Forgószélszerű, elemi erejű felháborodás zúgott végig a magyar parlamenten, amikor a múlt héten megkezdődött a magyar-ukrán alapszerződés vitája.” - írja Csurka István a Magyar Fórumban megjelent írásában.
A hosszan tartó, indulatoktól sem mentes vitára május 11-én tettek pontot, amikor is az Országgyűlés a részletes vitát követően név szerinti szavazással fogadta el estébe nyíló ülésén a Magyar Köztársaság és Ukrajna között a jószomszédság és az együttműködés alapjairól szóló szerződés megerősítéséről benyújtott határozati javaslatot.
A Kárpátalja hazatéréséről való lemondás törvénybe iktatását a 386 országgyűlési képviselő közül 223 támogatta, 39 ellenezte, 17-en pedig tartózkodott a szavazástól, valamint további 107 képviselő egyáltalán nem szavazott. Ebből következik, hogy 223-163 arányban az Országgyűlésben többségben lévő szocialisták, liberálisok és a részben balra tolódó Antall-kormány tagjai megszavazták az alaptörvény ratifikálsát.
Dr. Raffay Ernő, mint 1990-93 közötti országgyűlési képviselő, és történész, több mint 20 évvel később békéscsabai szabadegyetemi előadásán (2014. október 16.) ismerte el, hogy „a Külügyminisztérium tele volt egykori balosokkal, akik számára a nemzeti ügyek semmit nem jelentettek: ott gátolták az ilyen típusú ügyek normális, magyar érdekű megoldását, ahol csak tudták. A Külügyminisztérium tevékenysége és főleg eredményessége a nullával volt egyenlő 1990 és 1994 között".
„A szerződés 2. cikkelyébe azonban sajnálatos hiba csúszott, amelyet a magyar fél későn vett észre. Ez a cikkely olyan lemondást tartalmaz, amelynek nincs értelme. (…) A békés rendezés gondolatáról és lehetőségéről való lemondás – meglehet irracionális – a reménykedés kioltását jelenti sok millió rendkívül nehéz helyzetű magyar testvérünk számára.” írja a Magyar Út Körök Mozgalom.
Antallék szerződéssel kapcsolatos kifogásai között első helyen szerepelt, hogy a ratifikálással a Magyar Köztársaság túllépne a határok erőszakos megváltoztatását eltiltó, az 1928. évi, erőszakot, illetve az azzal fenyegetést elutasító Briand-Kellog paktum alapjain álló Helsinki Záróokmányon. Azonban ez nem igaz, mivel az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet országai által 1975. augusztus 1-én aláírt záróokmány első pontja azt mondja ki, hogy az aláíró államok „Úgy vélik, hogy határaik a nemzetközi joggal összhangban, békés eszközökkel és megegyezéssel megváltoztathatók".
Később, 2015. április 24-én a Magyarok Világszövetsége kijelentette, hogy Antallék tettét a hazaárulás minősített esetének tekinti, és kinyilvánította, hogy Antall József miniszterelnök és Jeszenszky Géza külügyminiszter hazaárulást követtek el.
Felvidék - Csehszlovákia szétesését követően új ország jött létre, és a megalakuló Szlovákiának nem volt hadserege, így komoly lehetőségünk nyílt a revízióra
Az 1989-es rendszerváltás után a cseh és a szlovák tagköztársaságok elkülönülése felgyorsult, ettől fogva az addig elfojtott etnikai ellentétek is felerősödtek a szlovák és cseh részek között, amely konfliktus végül is a föderáció felbomlásához vezetett. Már 1992-ben megállapodtak arról, hogy 1993. január 1-jén Csehszlovákia felbomlik két teljesen különálló és teljesen független államra: a Cseh és a Szlovák Köztársaságra, ezzel pedig az 1947-es párizsi diktátumot aláíró egyik állam szűnt meg, ami komoly revíziós lehetőséget teremtett nekünk magyaroknak.
Szokai Imre, külügyminisztériumi helyettes-államtitkár 1991. március 6–8-ai hivatalos csehszlovákiai látogatásakor javaslatot tett arra, hogy a nemzetiségi kérdéssel összefüggő témák megvitatása céljából hívják meg a magyar külügyminisztériumi államtitkárt, valamint szorgalmazta, hogy kormányzati szinten is mozdítsák elő a kollektív bűnösség kárvallottal kérdésének a rendezését.
Egy Boross Jenő által írt 1991. november 12-ei szigorúan titkos főkonzuli összefoglaló jelentés szerint "Szlovákia érdekelt abban, hogy kapcsolatai Romániával nemcsak az ottani szlovák kisebbség miatt mélyüljenek el, de azért is, mert a magyar kisebbség Szlovákiában és Romániában egyaránt aktivizálódik. Vagyis a pozsonyi reprezentáció érdekelt abban, hogy Romániában potenciális szövetségest találjon arra az esetre, ha a magyar kormány kifejezettebben lép fel a szomszédos országokban élő magyarok védelme érdekében. Ez a feltételezés összekapcsolódik azzal, hogy „Budapesten ismétlődő módon hangzanak el olyan megnyilatkozások, melyek kétségbe vonják a trianoni szerződést”. Ámbár a magyar hivatalos körök az ilyen megnyilatkozásoktól ez ideig mindig elhatárolták magukat, de Szlovákiában tartanak attól, hogy a csehszlovák viszony rendezésében bekövetkezett változások során a hivatalos budapesti álláspont megváltozhat".
1992. július 23-án Pozsonyban a cseh és a szlovák vezetők megállapodtak az ingó vagyon, a hadsereg és a hadfelszerelés 2:1 arányú megosztásában, de a csehszlovák Szövetségi Gyűlés csak november 25-én szavazta meg a szövetségi köztársaság megszűnését 1992. december 31-ével. A közös állam 74 évi és 65 napi fennállás után megszűnt létezni.
A volt honvédelmi államtitkár, Raffay Ernő így emlékszik vissza: "1992–93 fordulóján... még szlovák hadsereg sem volt. Emlékszem, amikor 1992 végén Pozsonyban találkoztam Vladimír Meciar miniszterelnökkel, köszönés helyett mindjárt azzal fogadott: „Nem félünk ám maguktól!” Úgy tettem, mintha nem értettem volna a megjegyzését, de a táskámban ott lapult a csehszlovák hadsereg diszlokációjáról szóló térkép, így tudtam, hiába blöfföl, még nem alakult meg az önálló szlovák hadsereg".
A felvidéki revíziós lehetőség a leginkább feltáratlan az összes közül, de azt biztosan kijelenthetjük, hogy 1990 után visszaszerezhettük volna legalább a Dél-Felvidék magyaroklakta sávját...
Bár a rendszerváltás utáni revíziós lehetőségeket elszalasztottuk, de attól még mi, magyarok sosem mondunk le elrabolt földjeinkről, és idegen megszállás alatt élő testvéreinkről!
Igazságot Magyarországnak!
Budapest, 2021.06.04. - Trianon 101 éves évfordulója - Bálint József
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése